Számok vagyunk – mondta a 47-es, miután szólították, majd a felismerés keserű utóízével nyelve tövén, ellenállás nélkül hagyta átbökni bőrét. Karjában tű, szája szélén jól szituált mosoly feszengett. Az elegánsbarna szöveten hang nélkül szaladt át a foltvarró méretű fémpálca. Sokat látott, tapasztalt véna, gyakran megszúrva - látszott. Gyorsan enged, hogy csak kicsit fájjon - okos. A történelmi 48-assal nekem sem kellett már sokáig várni sor(s)omra, hamarosan egymás mellett ültünk, mi ketten, ötvenen innen. Egyszerre folyt a vérünk. Nem beszélgettünk.
Csak számok vagyunk a Lánc utcai laboratórium kivénhedt metlachiján. Nem is érdekes, hanyas jut. Akár a zsákbamacska-sorsjegy: mindegyik nyerő. Nem számít, hogy a bűvös 2-es vagy a játékos 44-es, a baljós 13-as vagy épp a lírai 33-as, lehet komolykodó, mint a 65-ös, vagy egyszerű, mint a prímnek is unalmas 17-es, mindegy. Csak egyetlen szerencsés van, a kitüntetett 1-es: ő vérzik először. A többiek csak számok, a leselejtezett étkezőasztalon sorakozó vérrel teli kémcsövek meghibásodott, sorszámozott csapjai. Pedig az üveghenger falai közt ott szűkölünk, szorongunk mi magunk, tetőtől-talpig pőrén, kitárulkozva. Ahogy a napon felejtett vízben a láthatatlan alga, úgy lebeg a kémcsőbe zárt fél deci vörösben a szigorúan naplózott múlt. Teljes életesemény-leltár úszik a vérlemezkék között, a kulcs végével fába karcolt siheder-emlékezet sem pontosabb.
A vörös egy-egy árnyalatával dokumentálja magát minden túlcsorduló szombati ebéd, a meleg pogácsa meg a másnapos hideg pörkölt, az ujjbeggyel begyűjtött piskótamorzsa és a kétségbeesés keserves káposztadiétája is. A vér áruló, nem titkokat őriz, nyomokat: a ki nem fizetett csekkek nyomát vagy az olcsó vajét, az átveszekedett éjszakákét, az átdolgozott vasárnapokét s vele az áthazudott szerdákét, a 30 éve tartó korai magömlését, a sosem volt 36-os méretét, az elhagyott szeretőkét, a kiengedett körmökét és a befogadott harapásokét, a nyughatatlan vágyét és a sebbé vakart bánatét. Jegyzi a soká kergetett illúziók nyomát, az elhallgatott kudarcokét és a túlünnepelt sikerekét, a lenyelt kurvaanyázásokét, a szótlan gyengédségét, a kirepült gyerekekét és a gyermekké „szelídült” nagyszülők terhét. A bűnbánatét és a lelkiismeret szabadulási kísérleteinek hosszú sorát.
Csak számok, név nélkül, és néhány csepp vér. Ezek vagyunk. Kár minden tagadásért.