Gépies mosolyú sütik tucatjai tapossák egymást undokképűre a zöldséges stand szabályosan parcellázott ponyváján. Nyomokban mogyorót tartalmazhat vagy apróra kapart korpát a zsugorfóliát hegesztő Joli néni fedetlen fejéről. Ő kevésbé vidám, zöldséget olyan ritkán lát, mint múzeumi tárlatot, utolsó emlékképe a töltött káposzta karácsony aznapján, aminek a dejós beigli végül volt oly krémes helyet szorítani. A vigyori süti sem bio mivoltának örül, két milligramm búzaperischler, ami nem szintetikus, természetes barackaroma kiált cukorért a hiányos kiőrlésű korongok szorításában. Natúr, csokis és rózsaszín ízben is szereti a Déli pályaudvar éhesre dolgoztatott utazóközönsége, viszik, akár a kukoricapufit hatvanért. Kevés a profilnak tetsző vevő, a karalábét nem szokás stresszoldóként kényszerfalni Kelenföld és Tárnok között, a karfiol kilóját már négyszáz felett tartja a mérleg, maximum rózsákra bontva és kókuszba mártva kél el Valentin napján. Az almának viaszos a héja, de botrányos a híre,a banán nem kell, nem magyar, a mandarinnak magja van, a narancs pedig vödörszámra pózol a mitvegyélahéten kiadványok címlapján, szigorúan hajtás felett. A paradicsom aranyárban és íz nélkül is eláll jövő márciusig, retek van a kabátujján épp elég, répát majd vesznek ott, ahol minden kicsit német, a krumpli meg túl nehéz Pestről haza.
A mosolygós telített szénhidrát viszi hát a boltot már december óta. Szükség törvényt, az éhes süteményt bont, a pékség meg csődöt mond, mert a látvány mellett mást már nem nagyon kér a zöldségesnél besütizett „v”-jét vesztett evő. Bővíteni kell. Ezért a péknél a sárga neon alatt, a virslis masni mellett sosem volt virágnevekre keresztelt, kiscsomagos zsebkendő melegszik náthás utazókra és könnyes elválásokra készülve, a hidegre hanyagolt sütőben pedig túrós helyett hagyományosan ízléstelen autóstáskák próbálnak piacot nyerni a vasúti üzletágban. 
A virágárus funkció nélkül világra égetett porcelánokat kínál, mellé önsegítő füzeteket a szabadakarat elültetéséről, s míg a kirakatban hibernált jácintok között kék plüsskutyák lógatják fülüket, a pult alól házi vegyes-vágottat kér a régi ismerős. Az újságos sikamlós sztorikkal és zellerkivonattal bizsergető óvszerrel védekezik a nem tervezett helypénzemelés ellen. Szemben vele darabosra tördelt télibarna máz szorong a könyvárus képén. Ha épp nem alszik, a kétszázforintos aluljárói kánon mellett pamutnak látszó zoknit ajánl a fűtetlen szerelvényekre, meg Jugoszláviában hívő földgömböt az eltévedteknek. A kínainál minden taiwani, a harmincnyolcas házipapucs mérete pirkadattól szürkületig huszonnégy és negyvenkettő centi között ingázik. Még tavalyi falevelet is árul a kacatos, de csak vonaljegyet ad el. Mellette a hentes húsos keze sütnivaló kolbászt darabol naphosszat, az anakondaszerű kígyóból dekára pontosan vág le egy siklónyit, azaz éppen két kilót. Az üveg alatt narancsbőrétől erőszakkal megfosztott sertéscomb tűri a tévéből rég ismert késkészlet fenyegető árnyékát.
Elázott levél hever a posta előtt, arccal a folyton csöpögő mennyezet felé. Két kővel odébb, a sarokban valaki DNS mintájával locsolta a frissen húzott betont. A borítékon idős néni kezenyoma remegett, címzettje nem olvasható, de kitalálható, a bélyeg cifrán karácsonyi, a feladó Mama. Nem ért oda.