Szonja mondja

Egy órája beszélgethettek, borból több fogyott, mint fájdalomból. Kétujjnyi vörös úszott még az üveg alján, mikor hazafelé is elkerültem őket. Úton oda még azt hittem, bulira melegítenek, de már látszott, ez a szakítás bora. A maradék tetején lerészegedett szerelmük fogságba esett parafadugója lebegett, és nagy bajban volt, az üveg nem engedett. Szonja se, így szólította a férfi. Szonja, figyelj!, de Szonja a csalódottság magas nyakú trikóját hordta rövid műbőrdzsekije alatt. Nem érdekel –ordította - nem érted? Basszál akkor anyáddal. A keserű beletörődés meglepő parancsa sarkosra rajzolta a Barbakán körívét. Hülye vagy?- jött a válasz. A parafadugó e ponton törődhetett bele sorsába: örök üvegrabság a szakítás vérvörös nyomait viselve testén, fojtó bűzben száradva ki a lassú elporladásig. Vagy várhat rá tragikus szabadulás, de ahhoz valakinek borítani, az üvegnek törnie kell, és az is csak rajta segít, hiszen a mérget kiitták már. Így hát lebegett tovább csendben, miközben Szonja kíméletlenül trágár fájdalma zokogásba fulladó szidalmazás képében kúszott a Mecsekoldalon fel, aztán messzire el.
Basszál anyáddal? Épp az anyjával? De miért vele? Mert őt szereti? Olyan nagyon, hogy csak is őt? Simára ülte a régi szoknya csipkeszélét? Vagy Szonja jó, de nem eléggé? Már nem testhezálló? Tán mindig más áll jól? Mások? Ég a fiú alatt a város, a ház is, nem is egy ház, hanem száz is? Mindenki? És az anyját se hagyná ki? Így értette? Vagy csak már mást szeret a szabályosra nyírt tarkója? Szépen, korrektül, őszintén, nem elcsalva, széthazudva, csak simán mást, nem pedig Szonját?, és erre végképp nem lehet mit mondani?, de a csalódás egy üveg merlot után beszélni akar, törni, zúzni, bántani, ezért mondta hát, hogy az anyját??? - kérdeztem volna Szonja utánam ziháló visszhangjától a sűrűn szedett lépcsőn kaptatva felfelé, de akkor valahol a belvárosban rúgtak a hollandok még egy gólt.